A nagy nevettető élete utolsó szakaszában már inkább sírásra késztette a közönséget. Amikor két éve kiderült, hogy Sas József egy thaiföldi nyaralás során agyvérzést kapott, már sejteni lehetett, hogy ennek a csodálatos életútnak tragikus befejezése lesz. Az énekes és prózai szerepekben is maradandót alkotó érdemes művész két évig küzdött a betegséggel és bízott a felépülésben. Emberpróbáló időszak volt ez, s nemcsak neki, hanem annak az asszonynak is, aki a végletekig kitartott mellette. Ahogy mondani szokták: jóban, rosszban, a sírig…
– Sokan azt gondolhatják, Jóskának megváltás volt a halál. Ez nem igaz. Ő igenis élni akart, még így is, ágyhoz szögezve, kiszolgáltatva, elesetten. Éreztem rajta, hogy ott dolgozik még benne valamiféle hihetetlen élni akarás. Nem panaszkodott. De hogy milyen érzések dúltak a lelkében időnként, azt csak a szeme árulta el nekem. Próbáltam vigyázni rá, megóvtam mindentől és mindenkitől. Aki a házunkba belépett, csak negatív koronavírusteszttel tehette. A sors hihetetlen igazságtalansága és gonosz fintora, hogy mégis elkapta ezt a vírust… – kesergett Zsuzsa.
A Pesthidegkúton található, különleges hangulatú ház valóban biztos fedezéknek tűnt. A színészre nemcsak a felesége, de egy szakápoló is vigyázott. Sas József pedig tele volt életkedvvel, tervekkel. A visszatérésről beszélt. A színpadról, hogy egyszer majd újra ott áll, és nevet, énekel és szórakoztatja az imádott közönségét, amelyért élt.
– A két ünnep között megnéztük a televízióban a Veréb is madár című filmet. Mindketten imádtuk Kiskabost. Jóska könnye is kicsordult a nevetéstől. Én akkor azt gondoltam, talán van remény, az ő hite és akaratereje segít majd. Tévedtem. Január 1-jén már olyan rosszul volt, hogy mentőt kellett hívni hozzá. A tüdeje gyakorlatilag már nem működött. Soha nem felejtem el, a mentőtiszt azt mondta nekem: „Asszonyom, imádkozzon…” – idézte fel a humorista özvegye. – Két nappal később bementem Jóska után a János kórházba, akkor volt a születésnapja, vittem neki egy tortát, rajta gyertyákkal, és naiv módon azt gondoltam, majd együtt fújjuk el. Be sem engedtek hozzá. Nem sokkal később a lányunk meglátogathatta, és tudom, hogy ült az ágyánál ott a kórházban, simogatta az apja fejét, és énekelt neki. Jóska január 17-én, vasárnap hunyt el. El sem tudtam köszönni tőle… Azóta üres a ház, Sas József özvegye megpróbál talpon maradni – elsősorban lelkileg.
– Pokoli két esztendő van mögöttem. Elfáradtam. Amióta nincs Jóska, ürességet érzek, kívül és belül. Néha főzök magamnak, sokszor már ehhez sincs kedvem. Nincsenek nagy igényeim, elvagyok egy levessel, csak rossz egyedül – mondta szomorúan Zsuzsa. – A családom, a barátaim támogatnak, persze, távolról, mert vigyáznom kell magamra. Vigyáznunk kell magunkra! A hagyatéki tárgyalás zajlik, de őszintén mondom, engem most az sem foglalkoztat. Nem tudom, mit hoz számomra a holnap meg a holnapután. Nem is akarok, de nem is merek belegondolni.
További bulvárhírekért keresd fel a Blikk.hu oldalát.
